2011. szeptember 15., csütörtök

4. fejezet: Fájdalmas emlék

Szótlanul hallgatom a víz csobogását, s mint mindig, akkor is attól vártam, hogy megnyugtasson. Általában elég csak becsuknom a szemem, hogy úgy hallgassam, ahogy lassan folyik a víz a kis szökőkútban, és rögtön megnyugszom, de akkor, abban a pillanatban még az sem volt elég.
Mérges voltam, magam sem tudom miért, hiszen ebben a helyzetben inkább szomorúnak kellett volna lennem, de semmiképp sem dühösnek.
Nyugtató szavakat suttogtam, hátha az bejön, de az sem használt semmit. Egyszerűen nem értettem magam. Hogy lehet az, hogy engem, a megfontolt, nyugodt lányt ennyire felidegesítse egy egyszerű tény, amit már rég el kellett volna fogadnom? Ez van, és kész, nem lehet rajta változtatni. Az élet megy tovább, nekem is tovább kell léptem, nem élhetek mindig a múltban.
Nem teszek még ezzel is a kedvére. Csak azért is tovább fogok lépni, és nem gondolok többé rá - egy ideig úgysem fogom látni, itt a nagy lehetőség arra, hogy megutáljam. Lehet, hogy most még szeretem, de egy nap - talán egy hét múlva, de lehet, hogy csak évek múltán - biztos vagyok benne, hogy képes leszek szívből gyűlölni őt. Mert megérdemli, hogy utáljam, ahogy én is azt, hogy elfelejtsem.
Tudom, hogy nem lesz könnyű, mert még élesen él az emlékeimben az a semmit mondó arc, amivel nem olyan rég nézett rám. Az arc, ami sokáig fog kísérteni, de nekem akkor is tovább kell küzdenem, mert nem adhatom fel csak azért, mert ő itt hagyott engem.
Nehezemre esett nem rögtön utána futni, és bocsánatért esedezni, még akkor is, ha nem tudom, mit vétettem ellene, de összeszedtem minden erőmet, és nem szóltam utána. Az ő döntése volt, hiszen tisztán a szemembe mondta, hogy már nem szeret, ezért felejtsem el.
Mindez alig fél órája történt. Reggel még csak nem is sejtettem, hogy valami olyan fog történni az életemben, ami teljesen megváltoztat. Minden olyan volt, mint szokott, talán még túl átlagosnak is tűnt. Szombat volt, ráadásul a nyári szünet első napja, így még csak az iskola miatt sem kellett aggódnom. Természetes volt hát, hogy vidáman néztem elébe az újabb napnak.
Vigyorogva öltöztem fel, készültem el, majd mikor kaptam tőle egy SMS-t, rögtön elindultam a megbeszélt helyre, ahova írta, hogy találkozzunk. Csak mikor már odaértem, vettem észre, hogy ez a nap mégsem olyan átlagos, mint ahogy indult, de nem jó értelemben. A mosoly, amivel az arcán általában fogadni szokott, nem ült az arcán, helyette semmit mondó tekintettel intett, hogy menjek közelebb. Zavartan léptem oda elé, de ő mit sem törődve velem sóhajtott egyet, s csak utána szólalt meg.
- Vége. - A hangja mély volt, és csak úgy, mint az arca, semmit sem árult el. Mintha csak egy rossz drámába csöppentem volna, úgy éreztem magam. Vagy inkább egy rossz álom? Igen, inkább álom… hiszen lehetetlen volt, hogy pont most szakítsunk, hiszen végre minden rendben volt köztünk. Semmi olyan nem történt, ami miatt ezt mondhatta volna. Akkor… mégis… miért?
- Miért? - a torkom kiszáradt, csak nehezen tudtam kipréselni az ajkaim közül ezt az egy szót, de ezt is csak halkan, alig hallhatóan. Sírni akartam, de még azt sem tudtam. Mintha a könnyeim elapadtak volna, s hiába akartam, nem tudtam egyet sem előpréselni, akármennyire is szúrt a szemem.
- Már nem szeretlek, ennyi az egész - felelte egyszerűen, mintha csak az időjárást közölte volna velem. - Akkor szia. - Csak ennyit mondott, utána megfordult, és elment. Ez volt sokáig az utolsó beszélgetésünk, és én azt hittem, hogy végleg, többet nem is találkozunk, de szerintem ő is így volt ezzel.
Azzal a tudattal fordított nekem hátat, hogy többé nem kell a döbbent, szomorú, vagy épp vidám arcomra néznie, és az utolsó beszélgetésünknek még az emlékét is kitörölve a tudatából vidám, mosolygós lánynak maradok meg; örökre csak emlékként.
Mind a ketten azt hittük, hogy nem fogunk találkozni többé, s lassan sikerült is teljesen elfelednünk egymást. Többé nem gondoltam rá úgy, mint egy fájdalmas emlékre, csupán egy régi ismerős volt, aki megtanított valami fontosra: hogy nem bízhatok az emberekben feltétel nélkül.
Hála neki tartózkodóvá váltam, és még ha nem is látszott meg rajtam, csak kevés ember volt, akiben tényleg megbíztam, akikre tényleg azt mondhattam, hogy a barátaim.
Mindehhez nem kellett más, csupán egy év. Egy év nélküle, mely bár eleinte szomorú és fájdalmas volt, ezt nem mutattam ki, de idővel a felszínes mosolygást igazi vette át. Mikor újra elérkezett a nyári szünet, egy pillanatra sem gondoltam rá. Új ember lettem, akit nem lehet ennyivel megbántani, s aki nem mutatja ki akárkinek a fájdalmát. Erősebbnek éreztem magam, mint valaha.
Kasia felháborodott hangja zökkentett vissza a jelenbe. Nem figyeltem arra, hogy mit mond, de szerintem nem is tudtam volna felfogni szavai értelmét. Egy kósza könnycsepp szántott végig arcomon, amit nem tudott hová tenni. Igaz én nem voltam benne biztos, hogy sírok, de ekkor hirtelen megszólalt:
- Mi történt? Miért sírsz?! - értetlenkedett a barna hajú.
- Sírok? - kérdeztem meglepődve, majd egyik kezemet az arcomhoz emeltem. Zavarodottan kellett tapasztalnom, hogy Kasiának igaza van. Arcom nedves volt a sós könnyektől, melyek a szememből patakzottak.
Nem akartam gyöngének tűnni, de képtelen voltam visszafojtani könnyeimet. Egy apró pillantást vetettem felé, amiből egyből megértett mindent. Szomorúságot tükröző szemeimből azonnal ki lehetett olvasni, mire vagy is éppen kire gondoltam az előbb. Idejött hozzám, és minden szó nélkül átölelt. Barátnőm együttérzésétől jobban sírni kezdtem, ki akartam magamból adni az összes elfojtott bánatot.
Hiszen már egy ideje próbálom kiverni őt a fejemből, erre… alig hogy megemlítette, elszakadt bennem valami. Óráknak tűnő pillanatokig öleltük egymást, mire egyszer csak feleszméltem, és óvatosan eltoltam magamtól. Láttam az arcán, hogy meg van lepve viselkedésemtől, de nem akartam semmit sem mondani.
Azt szerettem volna, ha ő is így tesz, de sajnálatomra, rövid ideig tartó hallgatás után, megszólalt. Már előre tudtam, hogy mit fog mondani nekem.
- Nem értelek, Sena… - kezdett bele bizonytalanul -, ha már elfelejtetted, miért van az, hogy néha ráz a zokogás, ha csak meghallod a nevét - mondta hangosan. Bevallom, én sem tudtam a választ.
Még ha nem is szeretem már, valamennyire hiányzik nekem. Fontos része volt az életemnek másfél évvel ezelőtt. Azt hittem, ő a lelki társam, aztán rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Pedig annyira tökéletes volt minden, ami hirtelen elveszett.
Hosszas csend telepedett ránk, szokatlanul hallgatag természetem eléggé kezdte zavarni a lányt. De mivel olyan megértő volt, mégsem tett semmilyen megjegyzést. Ezért is mérhetetlenül hálás vagyok, hogy ilyen. Azonban ahogy belegondoltam, próbálta elterelni a témát.
Arról kezdett el beszélni, milyen jól fog szórakozni az este. Te jó ég, jöttem rá a dologra, egy óra múlva kezdődik a bál! Hirtelen olyasmi történt, amire nem számítottam: fellelkesültem. Sosem hittem volna, hogy ilyen „állapotban” lelkes lehetek, de úgy látszik, meglepetést tudok okozni a lánynak… Nem hogy magamnak.
Azért furcsa, hogy ismét eluralkodott rajtam a szomorúság. A következő pillanatban viszont nyugalom árasztotta el a testemet, ami hihetetlen energiával töltött el. Rá kellett jönnöm, hogy nincs itt a szomorkodás ideje, amikor este kezdődik az őszi bál!
Már nincs sok idő hátra, gondoltam. Kasiára néztem, aki ugyancsak döbbenten pillantott rám, ahogyan pár perccel ezelőtt… Bizonyára meglepte újbóli lelkesedésem, nem ért semmit.
- Mire fel ez a hangulatváltozás? - nézett rám mosolyogva.
Szelíden vállat vontam, majd elmosolyodtam. De Kasia felvonta egyik szemöldökét. Gondolom, ezzel azt akarta érzékeltetni, hogy nem érti gondolkodásomat. Hát… van benne némi igazság. Én sem értem magamat, az a kiábrándító igazság.
Nem tudtam válaszolni, így erősen összpontosítottam arra, hogy tudja, mit érzek. A következő pillanatban furcsa dolog történt… Nem hittem volna, ha nem a saját szememmel látom. Kasia körül egyre több fény lebegett, és egyszer csak vakító fényesség tört ki a testemből felé.
Pillanatokig nem láttam semmit a hirtelen jött fényáradattól. Aztán szép lassan kinyitottam a szemeimet, és az a kép fogadott, ahogyan a szőkeség elhűlve néz rám.
- Te… ezt… ez meg mi volt? - szemei hatalmasra tágultak, úgy figyelt engem.
Megrántottam a vállamat, majd barátnőmre néztem, de... furcsa érzésem támadt. Láttam rajta, hogy valami nem stimmel.
- Kasia! Minden rendben? - tettem fel a kérdést, mire összeszűkűlt szemekkel fordult felém, ugyanis időközben kissé elfordult tőlem. Aztán ellágyult a tekintete.
- Ö... ami azt illeti, igen. - Felvontam egyik szemöldököm. - Meg tudlak érteni, Seneca - mondta együtt érző hangon. Kezdtem megrémülni a történtektől. Ezt... én tettem volna?

2011. szeptember 8., csütörtök

3. fejezet: Lázas készülődés

Jó sokáig aludtam reggel. Tizenegy óra volt, amikor felébredtem. Anya még javában aludt. Tehát betartja a sokáig alvás dolgot. Én lementem a nappaliba, és kiírtam egy cetlire: elmentem. Kasia házához siettem, ugyanis szó volt róla, hogy benézek előtte hozzájuk, s csak azután készülődünk a bálra. A lány bátyja nyitott ajtót, akinek barna haja, és kékesszürke szemei voltak.
Ledobtam magamat a kanapéra, majd vártam. Addig Jay - így hívták az egyetemi fiút -, szórakoztatott. Elbeszélgettem vele, míg a húga le nem jött. Akkor rámosolyogtam a fiúra, majd követve a lányt, felvonultunk barátnőm szobájába. Szerettem itt lenni, csak úgy áradt a szobából Kasia egész lénye. Le sem tagadhatná, hogy ez az ő személyre szabott birodalma.
Maga a szoba elég nagy, sőt, az övé a legnagyobb szoba a lakásban. Téglalap alakú, az ajtóval szemben lévő fal fehér, a többi halványlila. Az ajtóhoz jobbra sarokban van az ágya, a balban pedig egy íróasztal, mellette két könyvespolc. Az ágya mellett található a szekrénysor, amelyben a ruhái vannak, az ajtóval szemben pedig hatalmas ablakok.
A falakat rajzolt képek díszítik. Többségüket ő csinálta, de vannak olyanok is, amiket ajándékba kapott. Ja, és az ajtóhoz jobbra van egy asztal. Perpillanat azon hevernek a mai nap során előhalászott papirosok, amelyekben le van írva a terv. Ahogy elnézem, teljesen elfeledkezett róluk.
Felnéztem az egyik bekeretezett rajzra. A rajz festve volt, és minden részlete aprólékosan ki volt dolgozva. Három alakot ábrázolt. Az első közel volt, a második távolabb, a harmadik alaknak már csak a körvonalai látszódtak. Valami sivatagban lehettek, ahol éppen homokvihar volt. Egyből tudtam, ki csinálhatta. Nem sok rajzra mondok ilyet, de ez az egy számomra… fenomenális. Komolyan. Bár lehet, hogy csak a miatt érzem így, aki csinálta.
Bizonyára említettem, hogy ismertem régen egy furcsa lányt - akit Kiralla Brightnak hívnak -, és fantasztikusan jól tudott rajzolni, festeni… egyszóval kész művészlélek volt. Azonban csak nemrég értesültünk róla barátnőmmel, hogy elköltözött egy bentlakásos iskolába. De azért tartjuk a kapcsolatot.
Ahogy jól megnéztem a képet, halvány mosoly szökött az arcomra. De ahogy láttam, Kasia is hasonlóan cselekedett. Azonban megráztam a fejemet, hogy kiűzzem fejemből a kósza gondolatot. Inkább eltereltem a gondolataimat másfelé.
Visszagondoltam, és rájöttem, hogy egész jól elbeszélgettem Jayjel. Nagyon nyitott, s megértő jellem, így nem is volt annyira nehéz dolgom. Sokszor szoktam vele társalogni. Leginkább olyankor, amikor Kasiát szerelmi csalódás éri - gondolom rájöttetek, hogy ez elég gyakran előfordul -, és átjövök hozzájuk megvigasztalni a barna hajút. Persze ilyenkor nem bíztatásra vár, inkább csupán a lélekjelenlétemre.
Barátnőm észrevette, hogy elkalandoztam, így egyenesen engem kezdett el vizslatni. Igaz féloldalt álltam tőle, mégis éreztem magamon fürkésző tekintetét. Így rendeztem a gondolatokat a fejemben, úgy fordultam felé. Kasia arcvonásai megkeménykedtek, szemei komolyságot sugároztak.
- Tudod már, hogy lesz a hajad? - tette fel az eget rengetően fontos kérdést - legalábbis számára az, gondolom. Lemondóan sóhajtottam, arra gondolva, hogy a lány sosem változik. Mivel már kigondoltam, mit fogok kezdeni a hajammal, egyértelmű választ adtam.
- Egyszerűen leengedem - feleltem -, azt úgyis jobban szeretem.
- Remek ötlet - mosolygott rám. - Csodásan fogsz festeni.
Bevallom, halványlila gőzöm sincsen, honnan van ez a sok magabiztosság benne, de ha jól emlékszem, ez nem mindig volt így. Alsóban önbizalom hiányban szenvedett. Aztán ahogyan felnőtt, egyre magabiztosabb lett, így ért el odáig, ahol jelenleg is van.
Az elkövetkező pár óra azzal telt, hogy készülődtünk az őszi bálra. Leszaladtam a lépcsőn, és siettem a földszinti zuhanyzóba. Ledobáltam magamról mindent, majd beálltam a zuhany alá. Próbáltam sietni, de a hajammal nem lehetett. Hatszor kellett leöblítenem, mire biztosra vehettem, hogy már nincs benne hab.
Végül elkészültem, s törölközőbe csavart testtel és hajjal, bementem a lány szobájába. Út közben találkoztam Jayjel, aki egy mosollyal nyugtázta helyzetemet. Nem mindennapi látványt nyújthattam.
Barátnőm melletti szobában már tényleg ott volt a ruha és a hajszárító is. Kasia a saját szobájában várt, és már be is ment a fürdőbe. Igyekeztem kifésülni a gubancot a hajamból, de ez persze áldozattal járt. Azonban tűrtem.
Aztán jött a hajszárításos része a dolognak. Ez sokkal több időt vett igénybe. Már húsz perce szárítottam a hajam, ez alatt az idő alatt a lány is végzett és jött segíteni. Végül nagy nehezen befejezettnek nyilvánítottuk a hajszárítást. Felvettük a ruháinkat, majd beálltunk az egész alakos tükörbe, hogy szemügyre vehessük magunkat.
A tükörben ismerős látvány fogadott, mikor végignéztem magamon: ugyanaz az elragadó mosoly, amellyel idáig már sok fiút levettem a lábamról; azok a hatalmas, mandulavágású szemek… igézőek. Legalábbis többen mondták, hogy el lehet veszni a pillantásomban, de talán nem vagyok erről meggyőződve.
Kasia belém öntötte a lelket, akárhányszor megbillent az önbizalmam. Ezért a tettéért örökké hálás leszek neki, hogy mindig támogatott.
- Min merengtél el ennyire? - Kasia szavaira eszméltem fel.
A lányra néztem, szemei értetlenséget sugároztak. Gondolom, nem kellett neki sok idő, hogy rájöjjön - máshol járok lélekben. És ez nem tetszett neki. Mondjuk, én se örülnék annak, ha nem figyelnek rám, amikor éppen valami fontos dologról beszélek.
- Semmin - ráztam meg a fejemet. Nem akartam feleslegesen erről beszélni, de Kasia tekintete arra késztetett, hogy mondjam el a gondolataimat. Így inkább megadóan ránéztem.
- Jó, elmondom. Csak ne nézz így rám - mondtam egy kis gondolkodási idő után, mire egy ártatlan mosolyt kaptam válaszul. Tudta, hogy sikerrel járt. - Azon gondolkodtam, hogy te mindig bíztattál, amikor nem voltam teljesen biztos magamban… - adtam a lényegre törő választ.
Ekkor rájöttem, hogy nem kellett volna ezt mondanom, mert ezzel sikeresen eltereltem a figyelmét a bálról. Ha már itt tartunk… az őszi bál. Megfordult a fejemben egy pillanatra, hogy érdemes-e elmennem, de végül arra jutottam, hogy nem veszíthetek vele semmit. Tehát némi örömmel teli érzelemmel gondoltam bele a báli eseményekbe.
Az viszont jobb lenne, ha előre látnám a dolgokat, így nem kellene aggódnom előtte, hogy mi lesz majd. Ezért is tettem fel a kérdést:
- Szerinted lesznek ismerős arcok a bálon? - Kasia persze félreértett engem, mert elkezdett ódákat zengeni a nagybátyja fiáról - nem vérszerinti, hanem fogadott fiú. De egyáltalán nem bántam, sőt épp ellenkezőleg, minden egyes szavát érdeklődve hallgattam.
A fiú állítólag - Kasia szavaiból kivéve -, valamennyire hasonlít volt pasimra, Evan Jonshe-ra. De én nem hiszek ebben. Miért is nézne ki két idegen hasonlóan, akik nem ismerik egymást? Biztosan barátnőm így akarja elérni, hogy semmiképp ne gondoljam meg magamat. Nem zártam ki ezt a lehetőséget.
Tudniillik, halálosan szerettem a fiút, aki egy évnyi kapcsolat után bejelentette, hogy: vége. Ennyi volt. Rákérdeztem, hogy miért, amire bántó választ adott. Már nem szeretlek. Teljesen elmerültem az emlékben.

2011. március 23., szerda

2. fejezet: Álomszerű látomás

Hunyorogva figyeltem a neszezve libbenő függöny résein át beszűrődő napsugarak táncát. ... Hátha fényt hozhatnak fekete, szomorúan csillogó szemeimbe. A függöny résein bejövő fény egy durcás fintorra késztetett. Az apró gesztus hatására az orromon ráncolódni kezdett a bőr, ami mindig kislányos bájt kölcsönzött az arcomra tizenhét éves létemre - alig pár hete töltötte be a tizenhetedik életévemet. Augusztus nyolcadikán.
Odakint már nem esett az eső, a nap alacsonyan járt, és kellemes arannyal színezte be a tájat. Eddig nem láttam, mennyire szép helyen vagyok, méláztam, s ahogy épp gondolataimba merültem volna, kopogtattak a szobám ajtaján.
Most vettem észre, hogy az eső elállt, és a felhőburok oszlani kezdett. A nap első sugarai beleégtek a félhomályhoz szokott szemeimbe, de ez most nem zavart. Hiszen, mégiscsak sütött a nap, gondoltam mosolyogva.
Egy sóhaj kíséretében elindultam az ajtó felé. Igaz, tudtam, ki áll ott, mégis meglepetésként ért, mikor egy barna hajkoronát véltem felfedezni. Köszöntöttük egymást, és aztán megreggeliztünk. Kasia készítette el a mai ételeket. Hm, finomnak tűnik, gondoltam, majd jóízűen beleharaptam a sonkás-sajtos szendvicsbe.
Elégedett arcát látva mosolyra húztam a számat. Miután elfogyasztottuk a reggelit, visszamentem a szobámba, hogy felöltözzek. Addig a lány a nappaliban várt rám.
Viszonylag hamar elkészültem. Egy bordó felsőt viseltem, mely a hasamat szabadon hagyta, cipzáros, alatta meg egy rácsos ujjatlan felsőt hordtam, bokától térdig egy szintén rácsos lábvédőt, és ugyanilyen könyökvédőt is. Kiegészítésként pedig egy fekete rövidnadrágot vettem fel, s hozzá egy elől kivágott bordó színű miniszoknyát, melynek az övrésze fehér volt. Az összhatás kimondottan tetszett.
- Jesszusom, Seneca! - döbbent le a sötét hajú, amikor meglátott. - Fantasztikusan nézel ki! - Lemondó sóhaj hagyta el a számat. Azt hittem, másról lesz szó. Hát igen… Kasia már sosem változik.
- Valóban? - kérdeztem hatalmas mosollyal az arcomon.
- Bizony ám - bólintott -, megkockáztatom, de ez sokkal jobban áll rajtad, mint a tegnapi gönceid - mondta, majd előtört belőle a nevetés, de nemsokára abba is hagyta.
Miután ezt is megbeszéltük, elindultunk… Barátnőm vadonatúj kocsijával mentünk, ami egy fekete színű BMW volt. Csodálatos, ez volt az első gondolat, ami az eszembe jutott. Kasia először ruhaboltokba ment be. Ott nem találtunk megfelelő ruházatot, így bementünk egy esküvői ruhakölcsönzőbe.
Barátnőm egyből kiszúrt magának egy ruhát, ami egy pántnélküli, aranyszínű kisestélyi volt. Fekete kesztyűkkel, és cipellővel. Felkapta a ruhát, s bevonult a próbafülkébe, hogy felpróbálja. Nem sokkal később kijött. Elámultam.
Mintha csak ráöntötték volna, oly’ mesésen állt rajta. Kasia egy mosollyal nyugtázta, hogy remekül mutat benne. Az én esetem azonban nem volt ilyen egyszerű. Már vagy fél órája keresgéltünk a boltban, mikor hirtelen felkiáltott.
- Megtaláltam a megfelelőt! - Azonnal odasiettem hozzá, s mikor megpillantottam a ruhát, elámultam. Nem tudtam szóhoz jutni döbbenetemben. El voltam bűvölve a ruhától.
Barna hajú barátnőm egy gyönyörű, fekete ruhát adott a kezembe. Aranyszínű kesztyűkkel és lábbelivel. A kisestélyi elképesztően tökéletesen illett éjsötét szememhez. Valamint a hajam színével is jól mutat együtt. Azonban egy kicsit talán nagyobb volt a kivágása, mint amilyen megszoktam.
Bevonultam a próbafülkébe, és ki sem mozdultam addig, ameddig fel nem vettem a ruhát, s fel nem huzigáltam a felső részét annyira, hogy takarjon. Végül kiléptem az öltözőből. Beálltam Kasia elé, és a nő elé, akié az üzlet, és körbeforogtam.
- Várj egy pillanatot - állított meg Kasia forgás közben, és a felsőt lehúzta annyira, hogy kicsit többet mutasson, mint kellene. Majd dolga végeztével elégedetten vigyorgott rám. - Ezt feltétlenül meg kell venned.
- Én azért megnézném máshol is - mondtam, miközben bevonultam a fülkébe, hogy levegyem a ruhát.
Kasia elégedetlenül fújt egyet, mire lemondóan sóhajtottam. Igaz nem láthattam, hogy milyen arcot vág, de biztos voltam benne, hogy úgyis neki lesz igaza. Ezért miután visszavettem a saját öltözékemet, a kezemben az estélyivel a lány elé léptem.
- Ki fogjuk fizetni a ruhát. Nincs apelláta - jelentette ki.
- De… - kezdtem volna, azonban a lány kikapta a kezemből, és elindult a pénztár felé. Mire feleszméltem, már sehol sem láttam. Így hát beletörődtem a dologba, és utána siettem.
Hazafele úton beugrottunk még tiarát választani. Mind a ketten a másikhoz hasonló színű kiegészítőket, illetve tiarát választottunk. Kasia feketét, én pedig aranyozott színűt. Hogy legyen bennünk valami közös szín is. Sétálás közben arról áradozott, hogy mennyire jól választottuk ki a ruhákat. Ebben egyet kellett vele értenem, hiszen teljesen igaza volt. Örültem, hogy hagytam magamat rábeszélni minderre.
- Jaj Sena, ebben annyira gyönyörű leszel - áradozott, mintha ott se lennék.
Nem feleltem erre, csak kedvesen rámosolyogtam.
Az útkereszteződésnél elköszöntünk, ugyanis én jobbra tartok, míg barátnőm az ellenkező irányba. Hazaérve elmeséltem anyának a történteket, majd felvonultam a szobámba. Lezuhanyoztam, aztán nem sokkal ezután, lefeküdtem aludni. Hosszú, enyhén hullámos szőkésbarna hajamat szétterítettem az ágyon, mert így ezerszer kényelmesebb aludni. Nem is szúr a hajam.
Reggel megint korán ébredtem. Éjjel is volt egy furcsa álmom. ’Álmomban a kezemben fogtam egy vörös rózsát, ami megvágta az ujjam, majd elejtettem és a rózsa egy karddá változott. A kardot pedig felvette a földről egy lány, akinek az arcát halványan láttam, de az ellenfelét jól ki tudtam venni.
Egy alakváltó volt, s ez nem vicc. A lány harcolt az alakváltóval. Azt nem tudom, ki nyert, mert hirtelen eltűnt előlem a kép, aminek üres sötétség vette át a helyét.’ Zihálva pattant fel a szemem, és riadtan tértem magamhoz...
Az álmom kivételesen eléggé foglalkoztatott. Eddig még nem volt benne vörös rózsa. És azt a gyönyörű kékesszürke szempárt majdnem kifelejtettem. Szinte vonzott. Tudni akarom, ki volt az. Jaj, de buta vagyok!
- Ez nem a valóság - mondtam ki hangosan a gondolataimat.
Anya óracsörgésére még egy órát várnom kellett, addig pedig tanulmányoztam a plafont. Nem tudom, mi olyan érdekes benne, pedig egy régi ismerősöm - aki történetesen a volt pasim, Evan -, állandó szokásává vált egy idő után. Felkelhetnék, de akkor jönnének anya kérdései, hogy nem tudok aludni? Vagy mi bánt, és ehhez hasonló, nekem pedig nincs kedvem magyarázkodni korán reggel.
Végre megszólalt az az átkozott óra! Anya ugyanúgy, mint minden nap lebotorkált a lépcsőn. Belerúgott a konyhaasztalba, és ha ez a hangzavar még nem lett volna elég, újra elkezdte püfölni a kenyérpirítót. Ezt már nem voltam képes tovább hallgatni.
Lementem, és elvettem tőle az eszközt, mire rám pillantott, tekintetéből álmosságot olvastam ki.
- Anya! Erre még szükségünk lesz, úgyhogy, ha megkérlek, ne tedd tönkre idő előtt.
- Majd veszünk… másikat - mondta két ásítás között. Úgy nézett ki, mint egy kifacsart citrom. Biztos még nem itta meg a kávéját, úgyhogy azért annyira nincs is min csodálkozni.
- A pirítóval finoman kell bánni. Nézd.
Kézbe vettem, és megmutattam neki, hogy kell. A mi pirítónk sajnos nem olyan jó, mint a többi. Egy ősrégi vacak, ami ki van téve anya viszontagságos reggeli természetének. El van benne romolva az a kar, amivel a kenyeret lehet lenyomni, úgyhogy minimum egy percig fogni kell, hogy bekattanjon. Anya persze türelmetlen, gyorsan akar mindent, és elfelejtkezik arról a gombról.
Figyelmeztettem, hogy sietnie kéne, hogy időben beérjen a munkahelyére. Ugyanis eddig minden nap késve érkezett meg - nem a pontosságról híres. Megkért, hogy amíg elkészül, csináljam meg neki a kávéját, hozzá pedig a pirítóst. Elkészítettem a dolgokat, közben folyamatosan járt az agyam.
Milyen lesz az őszi bál? Érdemes elmennem? Nem tudom - elmélkedtem. Kasia mondta, hogy pontban kilenckor elkezdődik a bál. Mire megfőtt a kávé, és a pirítós is kész lett, anya befejezte a fürdést.
- Jaj, kicsim, köszönöm! Imádlak! - Gyorsan beleharapott a pirítósba, felhörpintette a kávéját, és már rohant is a kocsihoz. Felbőgött az autó motorja, és már ott sem volt.
Én pedig magányban befelé indultam a házba, hogy megnézzek egy vígjátékot. A kanapén ülve valahogy mégis csak elnyomott az álom.
Álmomban ugyanazt láttam, mint a múltkor. A véres rózsa, és a titokzatos lány, akinek nem láttam az arcát. Megint kard volt a kezében, és egy alakváltóval harcolt. Egészen belejöttek a harcba, én pedig úgy figyeltem, mintha egy nagyon jó kis akciójelenetet néznék valamelyik filmben.
Aztán furcsa módon, nézőpontot változtattam. Már nem néztem őket, hanem én harcoltam. Láttam magam előtt az alakváltót, és ahogy a kard a kezemben szúrásra lendül. A harc végén, pedig egy egyszerű mozdulattal levágtam a fejét. Vagyis olyan volt, mintha én lettem volna.
Aztán megint kívülről láttam az eseményeket. A lány elővett a zsebéből egy fehér kendőt, megtörölte a kardot, majd a kendőt ledobta az alakváltó fejére. Háttal állt nekem, és már tisztán láttam a haját. Ugyanolyan hullámos szőkésbarna haja volt, mint nekem.
Hirtelen az álom lassított felvételre váltott. A lány kezdett megfordulni. De még mielőtt megláttam volna az arcát, csörrenő hangot hallottam. A lány megtorpant. Nem fordult meg, én pedig hamarosan felébredtem.’
A telefon csörgött az előtérben. Félkómásan feltápászkodtam, és odavánszorogtam a telefonhoz. Semmi kedvem nem volt felvenni, de mivel ha anya nincs itthon, általában fontos is lehet az ügy.
- Halló. - A hangomon kicsit sem lehetett hallani, hogy most keltem fel.
- Jó napot! Watson lakás? - kérdezte egy hang a vonal túlsó végéről. Sóhajtottam egyet, úgy feleltem:
- Nem, sajnálom. Úgy néz ki, rossz számot hívott.
- Meglehet. Elnézést, hogyha megzavartam. Akkor viszhall. - Ilyenkor tud mindenki félretárcsázni. Már épp láttam volna, hogy ki az a titokzatos lány az álmomból.
Biztos valamelyik horrorfilmbeli csaj lehet.
A délelőttöm az álom körül forgott. Agyaltam, hogy vajon melyik filmben láttam azt a jelenetet. De egy sem jutott eszembe. Inkább feladtam. Újra megnéztem a vígjátékot annyi különbséggel, hogy most nem aludtam el.
Aztán felmentem netezni és ott is kutakodtam egy kicsit, de nem találtam semmi érdekeset. Végül lemondtam a keresésről, és nem törtem tovább rajta a fejem.
Ez csak egy álom - futott át az agyamon a gondolat.

2011. január 14., péntek

1. fejezet: Új fejlemény

Merengve néztem a plafont, és vártam, hogy megszólaljon anya ébresztőórája. Már egy hete ezt csinálom. Pedig nagyon jól szoktam aludni, de most valahogyan korán felkelek. Éjszaka furcsa álmaim vannak. Többféle mesebeli lény is szerepel benne, többek között alakváltók és vérfarkasok.
Egy ideig hanyagolnom kellene a horror filmeket. Pedig elég jók az idegeim, de most a nyár eljövetelével mást sem csinálok, mint filmeket nézek. Azt nem mondhatnám, hogy vannak barátaim, szinte alig akad. Pontosabban egyetlen egy.
Mindig én voltam a lány, akit ki kell nézni a suliból. Nem az öltözékem miatt, hiszen anyával nem voltunk szegények. Egy jól menő ügyvédi irodában dolgozik, úgyhogy szerencsére van miből megélnünk. Valami másról van szó. Az emberek alapból nem közelednek felém.
Fél éve költöztünk ide, és nem találtam egy jóra való barátot sem. Egyedül egy lány tekintett rám barátként. Kasia Reaser. Bíztató mosolyától egyből jobb lett a kedvem. Rövidesen kiismertük a másikat, és egészen összebarátkoztunk. Mondhatni mindketten számíthatunk a másikra, ha bármilyen gond adódik. Örültem, hogy találtam magamnak egy kedves, megértő barátot.
Kasia tipikus olyan lány volt, aki szereti, ha a figyelem középpontjában van. Imád divatosan öltözködni. Középhosszú világosbarna haját általában egy zöldszínű hajpánttal fogja hátra, frufruja pár tincse pedig szemtelenül belelóg borostyán színű szemébe. A haja szépen keretezte arcát, és arccsontját kiválóan kiemelte. Tegnap egy fűzöld színű felsőben volt, melyet világos színű farmerral toldott meg - ez pedig gyönyörű hófehér bőrét emelte ki.
Látszott rajta, hogy igazán jól tudta, mit kell viselni, hogy szép legyen benne. Az a fajta lány volt, akinek nem volt annyi drága puccos ruhája, neki annál sokkal jobb volt: stílusa; ugyanis hiába márkásak a ruháid, ha nem tudod őket hordani. A legegyszerűbb ruhákból is egy pár kiegészítővel, a szem számára gyönyörű látványt tudott varázsolni. Elképesztő csaj.
Végre megszólalt az a fránya ébresztőóra. Hallottam, ahogy anya kikelt az ágyból, és olyan hanggal indult el a konyha felé, amire szerintem még a holtak is felébrednének. Elég kótyagos egy nő, de hát én ezzel együtt szeretem. A továbbiakban csörömpölést és csattogást hallottam a konyhából.
Megint nem tudja beindítani a kenyérpirítót, gondoltam. Ha mindig így jár vele, akkor az asztalt csapkodja, vagy a gépet ütögeti. Mondjuk szerintem a kenyérpirító anya csapkodásai miatt romlott el, de akárhányszor elmondtam neki, hogy az elektronikus tárgyakkal finoman kell bánni, reggel félálmában mindig elfelejti. Ajtó csapódás, majd anya elviharzott otthonról. Csak el ne késsen a munkából, megint, mint a múltkor.
Végül kikeltem az ágyamból, és úgy, ahogy voltam - pizsamában -, elindultam a konyhába, reggelizni. Nekem csodával határos módon csapkodás nélkül sikerült beindítanom a kenyérpirítót. A teafőzőt is bekapcsoltam. Aztán, hogy teljen az idő, elmentem zuhanyozni.
Mire végeztem, a tea lefolyt, nekem már csak be kellett ízesíteni a kenyér pedig evésre készen állt. Nem sokkal ezután megreggeliztem. Levetettem magamat a kanapéra, majd bekapcsolva a tv-t a legújabb kölcsönzős DVD-met kezdtem nézni. Ez is horror, pedig megfogadtam, hogy nem nézek többet. Ettől lehetnek a furcsa álmaim.
Hirtelen megszólalt a kapucsengő. (Tudniillik, amikor anyát áthelyezték ide, ideiglenesen megkaptuk a lakást, aztán kiderült, hogy hosszúra nyúlnak a tárgyalások, meg ilyenek… és ezért véglegesen nekünk lett ajándékozva a meseszép épület.)
Gyorsan felrohantam az emeletre, de előtte azért beengedtem a látogatót. Kasia beljebb jött, és elhelyezkedett az antik asztal mögötti kényelmes kanapén. A szobámhoz érve megálltam a hatalmas fából készült szekrényem előtt, és válogatni kezdtem a ruháim között.
Nem telt bele pár percbe, mire magamra kaptam az elővett ruhadarabokat, aztán belenéztem az egész alakos tükörbe, ami az egyik szekrénybe volt beépítve. Ismerős látvány fogadott. Enyhén hullámos, szőkésbarna hajam a vállamra omlott, mely keretezte keskeny arccsontomat. Éjsötét szemeim csak úgy csillogtak, s egy fekete keretes szemüveget vettem fel.
Öltözékem egy vajszínű toppból, és egy rövidebb farmernadrágból állt. Mivel nem tudtam, milyen idő van odakint, a felső fölé felhúztam egy vékony kardigánt. Végezetül belebújtam bőrből készült sarumba. Amint elkészültem, lesiettem a lépcsőn - nem akartam megváratni a lányt. Viszont a szobámba sem akartam hívni, ugyanis egy kissé káosz uralkodott nálam.
Mindenhol könyvek feküdtek, a fal barna színben pompázott, a bútorok ennél egy kicsivel erősebb árnyalatot kaptak. A nagy bordószínű sötétítők el voltak húzva, így az egész szoba ilyen vöröses barnás árnyalatot kapott. Az ágyon, amiben feküdtem, - feltehetőleg - egy franciaágy volt, tetejéről lehulló fátyollal, ami csak egy kicsit takarta az ott fekvőt, és szintén bordószínű volt. Hát igen… a barna és a vöröses színek domináltak nálam. Az ízlésemnek megfelelően lett elkészítve.
Azt hiszem a nappali az egyik legközelebb álló helyiség a szívemhez. A színkompozíció tökéletes volt. A kis kandalló, ami kikandikált a terméskővel borított oldalfalból nagy kedvencem, különleges hangulatot ad a szobának. A fekete kanapé és a vajszínű szőnyeg különleges harmóniában álltak egymással. És a hatalmas üvegfal, amely egyben a kertre nyíló „ajtó” is volt, különösen világossá tette a szobát. A zöld növények is sokat dobtak a barátságos környezeten.
Meg sem álltunk, egyenesen felmentünk a lépcsőn. Itt a gyakorlóterembe, vagyis az edzőterembe léptünk, ahol le lehetett nyugodni, és ami azt illeti, edzeni is. Mivel 11 éve karatézom.
- Vigyázz, csúszik! - szóltam hátra, mikor beléptem a terembe.
Pár hónapja mindent bevontunk tűzálló lakkal. Persze, egyetlen hátránya, hogy a majdnem tükörsima felületen könnyű elesni. Mindezt onnan tudom, hogy pár nappal ezelőtt jártam itt, és akkor rosszul jártam: azonnal elcsúsztam. Azóta már én is az orrom elé nézek, hogy ne történjen meg a baj.
- Ugyan már, csak nem lehet, olyan vesz… Áucs! - hallottam magam mögött Kasia hangját.
- Én szóltam - jegyeztem meg halál nyugodtan, majd becéloztam az egyik sarkot, ahol a pihenőtér volt kialakítva. Barátnőm szótlanul követett, aztán levetette magát az egyik fotelbe és tüntetően felém fordult. Nem értettem, mit akarhat, de biztos voltam benne, hogy hamarosan ki fog derülni.
Azonban egyikünk sem szólalt meg, pedig általában mindig beszélgetünk, ha egymás társaságában töltjük az időt. Kasia pedig valamin feszengett. Hoppá. Itt már gondok vannak, gondoltam.
- Ki vele Kasia, mit akarsz elmondani?
Látszott rajta a megkönnyebbülés, hogy nem magától kell elmondania nekem, hogy mi nyomja a lelkét.
- Seneca, tudod, most nyár van. Nem szeretnél itthonról egy kicsit… kimozdulni?
- Igen, tudom. De ki vele, mit szeretnél! Mit értesz pontosan kimozdulás alatt? - faggatóztam, ugyanis tudtam, hogy ez semmi jót nem jelent. Legalábbis számomra egyáltalán nem.
- A bácsikám szervez egy őszi bált, és szeretné, ha mi is elmennék. Lesznek külön fiatalok és külön felnőttek. De én mondtam, hogy nem akarlak egyedül hagyni nálatok éjszakára, ezért nem megyek el. De téged is meghívott. Azt mondta, a fia biztos szívesen fogadja a vendégeket. Kérlek, kérlek, gyere el velem! - Kiskutya szemekkel nézett rám.
Kasia megrögzött buli-és fiúfüggő. Jobban rajong ezekért, mint bárki más, akit ismerek - az most részletkérdés, hogy egyedül őt ismerem ki igazán. Ráadásul több helyen is járt, mint én, amit valljuk be őszintén, annyira nem lehetett nehéz barátnőmnek elérnie. Valamit ki kellett találnom, hogy nélkülem menjen el. Nem akartam, hogy kihagyja ezt a páratlan lehetőséget.
- De, Kasia! Máskor is volt már, hogy egyedül hagytál. Nyugi, elleszek én egyedül. Akkor is elvagyok egyedül, ha épp nem veled találkozom, akkor este miért ne?
- De az este az mindig a miénk szokott lenni. Olyankor mindig együtt megyünk valahová, vagy egymásnál alszunk, és beszélgetünk meg röhögünk. Ezért szeretném, hogy eljönnél. - Kifújta az eddig benntartott levegőt. -  Augusztus huszonnegyedike lesz akkor. Rémlik valami? Már csak alig pár nap van, és kezdődnek az unalmas napok!
- Hát, nem is tudom… - gondolkodtam félig hangosan.
- Eljössz az őszi bálra, vagy nem? - tette fel az egyenes kérdést.
- Ha csak ennyi kell a boldogságodhoz, akkor legyen. - Kasia szinte a nyakamba ugrott. Aztán összeborulva nevettünk, és elmesélte az aznapi teendőinket.
Később barátnőm felhívta a bácsikáját, hogy beszámoljon az eseményekről. A bál szombaton lesz itt, Sunnyvale-ben, és még ruhát is kell nézni. Persze nekem nem tetszett annyira a dolog. Miért pont csütörtökön kell elmenni? Akkor vannak a legjobb horror sorozatok. De üsse kő, kibírom valahogy.
Este korán lefeküdtünk, mondván: holnap hosszú napunk lesz. Ez igaz is… egyszer próbáljatok meg elmenni a lánnyal vásárolni, és esküszöm, hogy életetek hátralevő részében csak vásárolni akartok. Olyan nagy élvezettel teszi, hogy azt bárki megirigyelné tőle.
És ez nem álca: valóban ennyire élvezi, hogy vásárolhat. De nagyon alapos is. Mindent megnéz, felpróbál. Aztán tíz felpróbált ruhából jó, ha egyet megvesz. Az mondjuk igaz, hogy én is szeretek nézelődni, de azért nem próbálok fel annyira sok ruhát.