4. fejezet: Fájdalmas emlék

’Szótlanul hallgatom a víz csobogását, s mint mindig, akkor is attól vártam, hogy megnyugtasson. Általában elég csak becsuknom a szemem, hogy úgy hallgassam, ahogy lassan folyik a víz a kis szökőkútban, és rögtön megnyugszom, de akkor, abban a pillanatban még az sem volt elég.

Mérges voltam, magam sem tudom miért, hiszen ebben a helyzetben inkább szomorúnak kellett volna lennem, de semmiképp sem dühösnek.

Nyugtató szavakat suttogtam, hátha az bejön, de az sem használt semmit. Egyszerűen nem értettem magam. Hogy lehet az, hogy engem, a megfontolt, nyugodt lányt ennyire felidegesítse egy egyszerű tény, amit már rég el kellett volna fogadnom? Ez van, és kész, nem lehet rajta változtatni. Az élet megy tovább, nekem is tovább kell léptem, nem élhetek mindig a múltban.

Nem teszek még ezzel is a kedvére. Csak azért is tovább fogok lépni, és nem gondolok többé rá - egy ideig úgysem fogom látni, itt a nagy lehetőség arra, hogy megutáljam. Lehet, hogy most még szeretem, de egy nap - talán egy hét múlva, de lehet, hogy csak évek múltán - biztos vagyok benne, hogy képes leszek szívből gyűlölni őt. Mert megérdemli, hogy utáljam, ahogy én is azt, hogy elfelejtsem.

Tudom, hogy nem lesz könnyű, mert még élesen él az emlékeimben az a semmit mondó arc, amivel nem olyan rég nézett rám. Az arc, ami sokáig fog kísérteni, de nekem akkor is tovább kell küzdenem, mert nem adhatom fel csak azért, mert ő itt hagyott engem.

Nehezemre esett nem rögtön utána futni, és bocsánatért esedezni, még akkor is, ha nem tudom, mit vétettem ellene, de összeszedtem minden erőmet, és nem szóltam utána. Az ő döntése volt, hiszen tisztán a szemembe mondta, hogy már nem szeret, ezért felejtsem el.

Mindez alig fél órája történt. Reggel még csak nem is sejtettem, hogy valami olyan fog történni az életemben, ami teljesen megváltoztat. Minden olyan volt, mint szokott, talán még túl átlagosnak is tűnt. Szombat volt, ráadásul a nyári szünet első napja, így még csak az iskola miatt sem kellett aggódnom. Természetes volt hát, hogy vidáman néztem elébe az újabb napnak.

Vigyorogva öltöztem fel, készültem el, majd mikor kaptam tőle egy SMS-t, rögtön elindultam a megbeszélt helyre, ahova írta, hogy találkozzunk. Csak mikor már odaértem, vettem észre, hogy ez a nap mégsem olyan átlagos, mint ahogy indult, de nem jó értelemben. A mosoly, amivel az arcán általában fogadni szokott, nem ült az arcán, helyette semmit mondó tekintettel intett, hogy menjek közelebb. Zavartan léptem oda elé, de ő mit sem törődve velem sóhajtott egyet, s csak utána szólalt meg.

- Vége. - A hangja mély volt, és csak úgy, mint az arca, semmit sem árult el. Mintha csak egy rossz drámába csöppentem volna, úgy éreztem magam. Vagy inkább egy rossz álom? Igen, inkább álom… hiszen lehetetlen volt, hogy pont most szakítsunk, hiszen végre minden rendben volt köztünk. Semmi olyan nem történt, ami miatt ezt mondhatta volna. Akkor… mégis… miért?

- Miért? - a torkom kiszáradt, csak nehezen tudtam kipréselni az ajkaim közül ezt az egy szót, de ezt is csak halkan, alig hallhatóan. Sírni akartam, de még azt sem tudtam. Mintha a könnyeim elapadtak volna, s hiába akartam, nem tudtam egyet sem előpréselni, akármennyire is szúrt a szemem.

- Már nem szeretlek, ennyi az egész - felelte egyszerűen, mintha csak az időjárást közölte volna velem. - Akkor szia. - Csak ennyit mondott, utána megfordult, és elment. Ez volt sokáig az utolsó beszélgetésünk, és én azt hittem, hogy végleg, többet nem is találkozunk, de szerintem ő is így volt ezzel.’

Azzal a tudattal fordított nekem hátat, hogy többé nem kell a döbbent, szomorú, vagy épp vidám arcomra néznie, és az utolsó beszélgetésünknek még az emlékét is kitörölve a tudatából vidám, mosolygós lánynak maradok meg; örökre csak emlékként.

Mind a ketten azt hittük, hogy nem fogunk találkozni többé, s lassan sikerült is teljesen elfelednünk egymást. Többé nem gondoltam rá úgy, mint egy fájdalmas emlékre, csupán egy régi ismerős volt, aki megtanított valami fontosra: hogy nem bízhatok az emberekben feltétel nélkül.

Hála neki tartózkodóvá váltam, és még ha nem is látszott meg rajtam, csak kevés ember volt, akiben tényleg megbíztam, akikre tényleg azt mondhattam, hogy a barátaim.

Mindehhez nem kellett más, csupán egy év. Egy év nélküle, mely bár eleinte szomorú és fájdalmas volt, ezt nem mutattam ki, de idővel a felszínes mosolygást igazi vette át. Mikor újra elérkezett a nyári szünet, egy pillanatra sem gondoltam rá. Új ember lettem, akit nem lehet ennyivel megbántani, s aki nem mutatja ki akárkinek a fájdalmát. Erősebbnek éreztem magam, mint valaha.

Kasia felháborodott hangja zökkentett vissza a jelenbe. Nem figyeltem arra, hogy mit mond, de szerintem nem is tudtam volna felfogni szavai értelmét. Egy kósza könnycsepp szántott végig arcomon, amit nem tudott hová tenni. Igaz én nem voltam benne biztos, hogy sírok, de ekkor hirtelen megszólalt:

- Mi történt? Miért sírsz?! - értetlenkedett a barna hajú.

- Sírok? - kérdeztem meglepődve, majd egyik kezemet az arcomhoz emeltem. Zavarodottan kellett tapasztalnom, hogy Kasiának igaza van. Arcom nedves volt a sós könnyektől, melyek a szememből patakzottak.

Nem akartam gyöngének tűnni, de képtelen voltam visszafojtani könnyeimet. Egy apró pillantást vetettem felé, amiből egyből megértett mindent. Szomorúságot tükröző szemeimből azonnal ki lehetett olvasni, mire vagy is éppen kire gondoltam az előbb. Idejött hozzám, és minden szó nélkül átölelt. Barátnőm együttérzésétől jobban sírni kezdtem, ki akartam magamból adni az összes elfojtott bánatot.

Hiszen már egy ideje próbálom kiverni őt a fejemből, erre… alig hogy megemlítette, elszakadt bennem valami. Óráknak tűnő pillanatokig öleltük egymást, mire egyszer csak feleszméltem, és óvatosan eltoltam magamtól. Láttam az arcán, hogy meg van lepve viselkedésemtől, de nem akartam semmit sem mondani.

Azt szerettem volna, ha ő is így tesz, de sajnálatomra, rövid ideig tartó hallgatás után, megszólalt. Már előre tudtam, hogy mit fog mondani nekem.

- Nem értelek, Sena… - kezdett bele bizonytalanul -, ha már elfelejtetted, miért van az, hogy néha ráz a zokogás, ha csak meghallod a nevét - mondta hangosan. Bevallom, én sem tudtam a választ.

Még ha nem is szeretem már, valamennyire hiányzik nekem. Fontos része volt az életemnek másfél évvel ezelőtt. Azt hittem, ő a lelki társam, aztán rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Pedig annyira tökéletes volt minden, ami hirtelen elveszett.

Hosszas csend telepedett ránk, szokatlanul hallgatag természetem eléggé kezdte zavarni a lányt. De mivel olyan megértő volt, mégsem tett semmilyen megjegyzést. Ezért is mérhetetlenül hálás vagyok, hogy ilyen. Azonban ahogy belegondoltam, próbálta elterelni a témát.

Arról kezdett el beszélni, milyen jól fog szórakozni az este. Te jó ég, jöttem rá a dologra, egy óra múlva kezdődik a bál! Hirtelen olyasmi történt, amire nem számítottam: fellelkesültem. Sosem hittem volna, hogy ilyen „állapotban” lelkes lehetek, de úgy látszik, meglepetést tudok okozni a lánynak… Nem hogy magamnak.

Azért furcsa, hogy ismét eluralkodott rajtam a szomorúság. A következő pillanatban viszont nyugalom árasztotta el a testemet, ami hihetetlen energiával töltött el. Rá kellett jönnöm, hogy nincs itt a szomorkodás ideje, amikor este kezdődik az őszi bál!

Már nincs sok idő hátra, gondoltam. Kasiára néztem, aki ugyancsak döbbenten pillantott rám, ahogyan pár perccel ezelőtt… Bizonyára meglepte újbóli lelkesedésem, nem ért semmit.

- Mire fel ez a hangulatváltozás? - nézett rám mosolyogva.

Szelíden vállat vontam, majd elmosolyodtam. De Kasia felvonta egyik szemöldökét. Gondolom, ezzel azt akarta érzékeltetni, hogy nem érti gondolkodásomat. Hát… van benne némi igazság. Én sem értem magamat, az a kiábrándító igazság.

Nem tudtam válaszolni, így erősen összpontosítottam arra, hogy tudja, mit érzek. A következő pillanatban furcsa dolog történt… Nem hittem volna, ha nem a saját szememmel látom. Kasia körül egyre több fény lebegett, és egyszer csak vakító fényesség tört ki a testemből felé.

Pillanatokig nem láttam semmit a hirtelen jött fényáradattól. Aztán szép lassan kinyitottam a szemeimet, és az a kép fogadott, ahogyan a szőkeség elhűlve néz rám.

- Te… ezt… ez meg mi volt? - szemei hatalmasra tágultak, úgy figyelt engem.

Megrántottam a vállamat, majd barátnőmre néztem, de... furcsa érzésem támadt. Láttam rajta, hogy valami nem stimmel.

- Kasia! Minden rendben? - tettem fel a kérdést, mire összeszűkűlt szemekkel fordult felém, ugyanis időközben kissé elfordult tőlem. Aztán ellágyult a tekintete.

- Ö... ami azt illeti, igen. - Felvontam egyik szemöldököm. - Meg tudlak érteni, Seneca - mondta együtt érző hangon. Kezdtem megrémülni a történtektől. Ezt... én tettem volna?