6. fejezet: Kávézói beszélgetés

Egészen hazáig futottam, nem tudtam feldolgozni a történteket. A pihe-puha ágyamban is ezen járt az agyam. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek ezek után. Szerettem volna elfelejteni a ma estét. Nem akartam, hogy többé bármilyen közöm is legyen Evan Jonshe-hoz - már ha egyáltalán ugyanarról a személyről van szó, aki elhagyott.

Mindenesetre megnyugodtam, mikor megláttam, mert nem az az Evan volt, aki egy évvel ezelőtt normális magyarázat nélkül, dobott engem. Neki barna haja volt, és kék szeme, és ugyan akivel táncoltam, annak is kék szeme volt, de a haja az fekete. Bár lehetséges lett volna, hogy befestette, de szerencsére az arca is teljesen más volt. Össze sem lehetett hasonlítani azzal, akit én ismertem, ez az új sokkal helyesebb volt. Ennyi változásra nem képes valaki egy év alatt, ugye? Ugye!?

Felidéztem, ahogyan viselkedett, hátha rá tudok jönni, hogy van-e kapcsolat a két Evan közt. Az is lehetséges, hogy teljesen különböznek, mint két idegen, de az is előfordulhat, hogy egy és ugyanaz a személy, aki elhagyott, és akivel este táncoltam a bálon.

„Mélyen a szemembe nézett, majd ugyanolyan komolysággal folytatta, mint amilyen eddig is volt - kivéve, mikor belépett a terembe. Ez alatt a kis idő alatt kétféle személyiségét is megismerhettünk. Az egyik az a laza, semmi sem érdekel stílus, a másik pedig a komoly, bármire elszánt, talán még ijesztő is. Teljesen biztos, hogy ő nem lehet az az Evan, akit én ismertem.”

Mégis, egy aprócska részem azt sugallta: Ő az! Megváltozott, ahogy láttam. De… gyorsan el is vetettem ezt az abszurd gondolatot; nincs köze az exemhez - könyveltem el magamban. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek, de egy valamiben biztos vagyok: ki kell magamból adnom a feszültséget. Úgy döntöttem, hogy nem agyalok rajta többet, majd holnap elválik, hogy alakulnak a dolgok. Átvettem a pizsamámat, majd pedig eldőltem az ágyon. Hamar elnyomott az álom a fáradságom miatt. Különös álmom volt az éjjel.

„Leültem egy padra, és néztem a szökőkutat. Aztán egy fiú leült mellém. Álarca miatt nem láttam olyan jól az arcát. Szemeit viszont megláttam, mikor ránéztem. Felkért táncolni, és én igent mondtam neki, annak ellenére, hogy nem voltam biztos benne. De megbabonáztak kéken csillogó szemei!

Egy lassú szám volt. Közelebb húzott magához, és már táncoltunk is. Hirtelen úgy éreztem, mintha a fellegekben járnék. Egymás szemét néztük, és közben csak táncoltunk. Nem is figyeltem oda semmire, még a külvilágot is csak tompán érzékeltem. Eközben kissé elpirultam, amit észrevett, de csak mosolygott ezen. Én is így tettem, és kedvesen visszamosolyogtam.

Elkalandozhattam. Arra eszméltem, hogy simogatja a hajam. Lassan felé fordultam. Az arca csak pár centire volt az enyémtől. A számat figyelte, majd belenézett a szemembe. Talán biztatásra vár? Végül nem tudtam meg, mert egy váratlan pillanatban megcsókolt. Mintha egy másik világban lettem volna.

A világ - épp úgy, mint tánc közben - ismét megszűnt körülöttem létezni. Csak Ő és Én voltunk. Azt hiszem ehhez a csókhoz semmi sem fogható. Életemben először nagyon boldog voltam. Aztán elváltak ajkaink. Szaporán vettük a levegőt, de arcunk még közel volt egymáshoz. Rámosolyogtam, és ő visszamosolygott. Egy pillanatra elfordítottam a fejem, majd mikor visszafordultam, már nem volt ott.”
Hirtelen felriadtam. Nem tudtam, hogy azért volt-e az álmom, mert azt szerettem volna tudat alatt, hogy ilyen csodás estém legyen, de… nem. Nem hiszem. Valamiért mostanában a képzeletem játszik velem, olyan sok furcsaságról szoktam álmodni hónapok óta. Az alakváltók… a vérfarkasok. Meg minden hasonló nem létező lényről. Nem tudtam hová tenni ezeket a dolgokat, az álmokat.
Az ébresztőóra csörgése zökkentett ki a gondolataimból. Pont jókor, ugyanis beleőrültem volna a gondolkodásba. Minden reggel pontban kilenc harminckor kelt az óra, nehogy túl sokáig aludjak. Azonban… most, hogy ránéztem a készülékre, csalódnom kellett. Délután háromnegyed kettő - állt a kijelzőjén.
- Kasia… te álnok nőszemély - mosolyogtam magamban, mikor rájöttem, hogy kinek a műve ez az egész. Hát persze, hogy drágalátos barátnőm járt itt nálam, és későbbre állította az órát.
Abban a pillanatban érkezett egy SMS-em, Kasiától. Gyorsan elolvastam, s muszáj volt elmosolyodnom azon, amit írt: „Jó reggelt, drága! Remélem, hogy jól sikerült az estéd… Az enyém fantasztikus volt! Találkozzunk fél óra múlva a kávézó előtt, mesélnem kell! U.I: Jobb, hogy többet aludhattál, nem? A te egyetlen Kasiád.
Nem bírtam ki, hogy ne tegyek rá valamilyen dorgáló megjegyzést. „Már látom előre, hogy mi lesz ebből… Értettem, anyuci! Ott leszek, puszi! Sena” Egy mosolygós fej volt rá a válasza.

A következő pillanatban letettem az íróasztalomra a telefont, majd készülődni kezdtem. Most neki kell állnom, inkább korábban legyek ott, mint szokásomhoz híven késsek egy keveset... Hát igen. Ilyen vagyok. Szétszórt, makacs, önfejű és rettentően türelmetlen - a reménytelen szerelmes lényemről nem is beszélve.

Ezekkel a gondolatokkal nyitottam ki a szekrényem ajtaját, hogy kiválasszam a mai öltözékemet. Rövid keresgélés után ráleltem a megfelelő darabokra, amiket az ágyra dobtam. Gyorsan megfésülködtem, fogat mostam, majd magamra kaptam a ruhákat. A szekrényembe épített tükörhöz mentem, hogy szemügyre vegyem magamat.
Ismerős látvány fogadott azzal az egy különbséggel, hogy a szemeim nem csillogtak annyira, mint szoktak. Ez bizonyára a tegnap estének köszönhető... jegyeztem meg magamban fejcsóválva.
Szerettem ezt a ruhát, gyakran viseltem hétköznapokon. Egy fehér ujjatlan felső volt rajtam, ami fölé egy szintén fehér hálós, félvállas felsőt húztam. Hozzá egy világosbarna cicanadrágot; végezetül belebújtam a fehér balerinacipőmbe.
Gyorsan kihúztam a szemeimet szemceruzával, egy kis szempillaspirál, átlátszó szájfény, és voilá. Készen is voltam. De mintha hiányérzetem támadt volna. Ekkor felcsillant a szemem, mikor megláttam a fésülködő asztalomon lévő karkötőt és gyűrűt. Felvettem őket, majd lesiettem a lépcsőn.
Gondoltam, hogy anya már elment, így meglepett, hogy a nappaliban találtam a kanapén. Odasiettem hozzá és egy puszit nyomtam az arcára.
- Szia, anya - köszöntem neki. - Szabadnapos vagy? - érdeklődtem, mire letette a divatmagazint és rám mosolygott.
- Jó reggelt, kicsim. Hogy aludtál? - kérdezte mellékesen.
- Anya, létszi. Válaszolj. - Megnyomtam a 'létszi' szót, ezzel is sürgetve őt. Elgondolkodva nézett rám, majd rövidesen válaszolt.
- Tudod, egy kollégámmal van megbeszélésem, és… szigorúan üzleti, természetesen - tette hozzá, mikor furcsa szemekkel pillantottam rá. - És te hova igyekszel? - kérdezte.
Basszus! Kasia… jutott eszembe egyszerre. Meg fog ölni, gondoltam lemondóan, majd sóhajtottam egyet. Anya ebből mindent megértett, nem csodálom, hiszen már többször is előfordult, hogy lekéstem a találkozót Kasiával.
Elnézővé vált az arckifejezése. - Semmi baj, kicsim. Majd beszélünk, ha hazajöttél - szólalt meg anya. - Siess, nehogy a barátnőd leszidjon. Nagyon. - Az utolsó szóért szúrós szemeket meresztettem rá, majd elmosolyodtam, és sietősen kimentem a bejárati ajtón.
Az utat kénytelen voltam lerövidíteni, így röpke tíz perc alatt odaértem a kávézó elé. Kasiát már az utcára kanyarodva messziről kiszúrtam. Elég feltűnő a jellegzetes világosbarna hajkoronája. Legalábbis számomra, megszoktam már.
Amikor megálltam vele szemben, dorgáló hangon meg akart szólalni, de megelőztem barátnőmet: - Ígérem, mindent elmagyarázok. - A javaslaton elgondolkodott, majd vállat vonva bólintott. - Menjünk be - javasoltam, hogy oldjam a kialakult feszültséget.
- Ahogy akarod, Sena. - Belém karolt mosolyogva, majd együtt beléptünk az ajtón. A tetőtéri részhez mentünk, ott volt a szokásos helyünk. Már vagy ezer éve ebbe a kávézóba jártunk, szerettük ezt a helyet.
Takaros és barátságos hely volt, mindenütt asztalok és székek, oldalt egy lépcsősor, ami a tetőtérre vezetett, ahol szintén sok-sok asztal volt székekkel. Azért imádtam a tetőtéren lenni, mert nyugodtabb volt és látni lehet a kilátást is. Kellemes idő volt, a szél alig fújdogált, a madarak csiripeltek. Minden idilli volt.
Miután a felszolgáló hozta a szokásos italunkat: capucchino sok tejszínhabbal, Kasia kíváncsian felém fordult, mire felsóhajtottam.
- Úgy volt, hogy felbukkant az a srác, akivel összefutottam a bál napján. - Kasia itt látványosan eltátotta a száját. Nevetnem kellett az arckifejezésén. - Felkért táncolni.
- És aztán?? Mondd már, tudni akarok mindent! - mondta lelkesen, mire egy lemonsó sóhaj hagyta el a számat. Hosszú délután lesz - gondoltam magamban, majd belekezdtem a mesélésbe.
Egész délután csak meséltünk és meséltünk egymásnak. Miután én befejeztem a történetet, Kasia reakciójára vártam. Azonban nem mondott semmit azonkívül, hogy: „Mindig is azt gondoltam, hogy Evan túl tökéletes számodra.”
Nem akartam most Evan Jonshe-ról beszélni, ezért kértem barátnőmet, hogy a szőke hercegről beszéljen. Felderült az arca, és mintha halványan el is pirult volna. Megmosolyogtam a dolgot. Tudniillik, Kasia nem egy szelíd lány, szereti megmondani a véleményét, kemény és határozott. Jelen pillanatban viszont az ellenkezője volt: visszafogott, halk s kissé zavart… Olyan más volt.
- Joshua a neve és egy adonisz - kezdett bele Kasia lelkesen, majd végre megjött a hangja. - Isteni a hangja, a szemei pedig… csodás higanyszürke színűek. El vagyok bűvölve - áradozott a fiúról, akit tegnap ismert meg.
- Lesz folytatása a dolognak, Kas? - tettem fel a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott. - Itt vagy, látom, máshol jársz lélekben. Na? Igen?? - Bólintott.
- Még szép! - válasza határozott volt. Ez az én Kasiám! - Elkérte a számomat, és mondta, hogy hívni fog délután. Mikor vártam rád - nézett rám villámló tekintettel - felhívott, és hétvégén találkozunk.
- Örülök, hogy boldognak látlak, Kas - mosolyogtam rá. Még mindig nem szólt semmit a becenevére, amit én adtam neki régebben. Sosem szerette igazán, ezért csak nagyon ritkán szoktam így hívni, ha azt akarom, hogy figyeljen rám. Azonban most mintha meg sem hallotta volna.
Ennyire elkápráztatta volna az a Joshua? - fordult meg a fejemben a gondolat.Iyen gondolatok közepette iszogattam a capuccinót, amit rendeltem. Kasia felhőtlenül boldognak látszott, és ennek szívből örültem. De sajnos eszembe jutott az Evan-ügy, még mindig nem tudtam, hogy mit csináljak. Lehet, hogy többet nem is látjuk egymást, ugye?

5. fejezet: Zaklatottság

Nem tudhattam, hogy mi történt, de egy dologban biztos voltam: jól fogom érezni magamat éjjel! Senki sem ronthatja el a kedvemet, és nem veheti el a lelkesedésemet. A maximumot fogom kihozni magamból, amíg a bálon leszek. Jót mulatok a legjobb barátnőmmel!

Mikor magamban letisztáztam, hogy ezzel a „különös jelenséggel” ráér később is foglalkozni, szóltam Kasiának, hogy ideje lesz hazamenni elvégezni az utolsó simításokat, aztán kikísért. Még egyszer megöleltük egymást, majd hazafelé vettem az irányt.

- Egy óra múlva a parkban - hallottam még Kasia szavait.

Mosolyogva léptem be a lakásunkba néhány perces séta után. Ilyenkor örülök neki, hogy csak pár utcányira lakunk egymástól. Jól jön, ha gyorsan át szeretnénk ugrani a másikhoz beszélgetni.

Anyut nem találtam sehol, de ekkor meghallottam a telefonja rezgését. A konyhapulton hagyta, jellemző, gondoltam magamban fejcsóválva, s megnéztem a kapott üzenetét. Döbbenve olvastam el a két sort, amit nem tudtam hová tenni: „Szia Lilith, megváltozott az időpont, holnap 8kor várlak!” Megnéztem a feladót, aki egy bizonyos Damien Holmes volt.

Damien Holmes? Annyira ismerős ez a név, de nem tudom, honnan. Na mindegy, ráztam meg a fejemet, most nem ezen kéne gondolkodnom. Majd csak eszembe jut!

Az elhatározásom után felvonultam a szobámba, hogy lezuhanyozzak. Húsz perc alatt megvoltam a fürdéssel és a hajmosással, tíz perc alatt megszárítottam a hajamat és egy kicsit be is göndörítettem az alját. Általában így szoktam hordani a tincseimet, úgy tetszik!

Tudom, hogy Kasiáéknál már egyszer hajat mostam, de nem akartam semmit a véletlenre bízni, ezért inkább még egyszer elvégeztem a szokásos procedúrát. Ezt követően felöltöztem a szép ruhámba. Mikor már majdnem készen voltam, jöhetett a smink. Úgy gondoltam, hogy ideje kicsit feltűnőbbnek lenni, ezért füstös tekintetet varázsoltam magamnak, ahogyan Kasia szokta. Szerencsére pár hét alatt elsajátítottam a sminkelési technikáját.

Először kihúztam a felső és alsó szempillavonalat sötét szemceruzával, majd hasonló árnyalatú szemhéjpúdert vittem fel, mindkét szempillavonal mentén. Szétkentem a púdert a szempillavonaltól kifele haladva. A legvégén göndörítettem, majd fekete szempillaspirállal kétszer kihúztam a szempillákat. Az utolsó simítások után felkentem egy halványrózsaszín szájfényt a számra, majd gyönyörködtem a tükörképemben. Az összhatástól teljesen elámultam, csak ritka alkalmakkor csinosítom ki magam ennyire.

- Vigyázzatok fiúk, Seneca érkezik - mondtam a tükörképemnek.

Írtam egy cetlit a konyhában anyának, hogy nézze meg az üzenetét, valamint hogy elmentem az őszi bálra, majd valamikor hajnalban jövök. Anya nagyon engedékeny volt… ilyen téren. Mindig azt mondja, hogy többet kellene kimozdulnom.

Felkaptam az aranyszínű kabátomat, majd kulcsra zártam magam mögött az ajtót. Nem okozott gondot magas sarkúban járni, ugyanis Kasia miatt kénytelen voltam hozzászokni. Sokszor elrángatott magával a házibulikba, ahová barátnőmet meghívták.

A park előtt sétáltam, amikor csaknem nekimentem valakinek. Szerencsére elkerültük az ütközést, még egy fél méterrel előbb megállt az illető, akit jobban szemügyre vettem.

- Elnézést, nem figyeltem eléggé - hallottam mély hangját, kék szemei elkápráztattak.

Féloldalas mosoly ült az arcán, ami sármosabbá tette egyébként is vonzó arcvonásait. Legyintettem egyet, láttam, hogy a válaszomra várt.

- Épp ellenkezőleg, az én hibám - feleltem nyugodtan. Az órámra néztem, és egy pillanatra lefagytam. Tíz perce ott kellett volna lennem a találkozón. Kasia ki fog nyírni!

- Nem szeretnélek feltartani, remélem még látjuk egymást - mosolygott rám, miközben egy fekete hajtincset tűrt el a szeméből. Bólintottam egyet.

- Öröm lenne ismét találkozni, szia - köszöntem el.

- Legalább a nevedet áruld el - kiáltott utánam, mikor sarkon fordultam és sietősen elindultam. Utoljára hátra fordultam, majd elmondtam a nevemet. Nem hagytam időt a válaszra, futottam tovább. Alig 5 perc alatt odaértem.

Kasia látszólag türelmetlen volt, kicsit idegesnek látszott. Amint észrevett, megkönnyebbülten felsóhajtott, majd dorgáló arckifejezéssel megszólalt:

- Hogy is gondolhattam, hogy időben ideérsz? - csóválta meg a fejét.

- Bocsi, csak tudod belefutottam valakibe - válaszoltam.

- Egy fiúba, ha jó a megérzésem - csillantak fel zöld szemei, mire lemondóan sóhajtottam. Megadóan bólintottam egyet. - Jól nézett ki?

Elgondolkodva néztem rá. - Nem volt időm megnézni, de amit láttam, az kifejezetten tetszett. - Elmosolyodtam, majd tetőtől talpig végignéztem Kasián.

Az arany estélyi ruha, néhol fekete csíkokkal egyszerűen csodálatosan állt rajta, összhangban állt barna hajával. A kesztyűk feketék voltak, csakúgy, mint a magas sarkú, amit viselt. Haját lazán összefogta oldalt, elől pár tincset begöndörített. Szemei az enyémhez hasonlóan füstösek voltak. Barátnőm káprázatosan festett; egyértelmű volt számomra, hogy egyből felkelti majd a hímneműek érdeklődését.

- Nagyon csinos vagy - mosolyodtam el ismét, amit viszonzott.

- Te sem panaszkodhatsz - bólintott elismerően. - Én megmondtam előre, hogy előnyösen mutatsz ebben a ruciban - nyugtázta ezt egy halvány mosollyal az arcán.

Aztán se szó, se beszéd hátat fordított, és elindult az utcán. Kisebb fáziskéséssel követtem barátnőmet, nehogy lekéssük a bált. A meghívóink nálam voltak, mivel én felelősségteljesebb vagyok a lánynál. De ő céltudatosabb.

Rövid séta után megérkeztünk a bál színhelyére. Lenyűgöző hatást keltett az elém táruló kép. Egymás mellett több pavilon volt felállítva, s az egész tér egy mesébe illő kastély előtt helyezkedett el.

- Látom, téged is elbűvölt a látvány - jegyezte meg mosolyogva Kasia. - A bácsikám szereti a nagy felhajtásokat, ezt ne feledd, Seneca.

Egy bólintásra tellett tőlem, majd megindultam a kovácsoltvas kapu felé. Ott két biztonsági őrnek látszó férfi engedte be az embereket, miután felmutatták a meghívóikat.

Átnyújtottam a miénket, mire az egyikük megszólalt:

- Üdvözlöm önöket az Őszi Bálon! - mosolygott ránk. - Fáradjanak beljebb!

- Köszönjük szépen - felelte helyettem Kasia, majd közösen beléptünk a csodálatos területre. Kasia ismerte a helyet, ezért ő ment elől, én követtem.

A kastélynak tűnő épületbe beérve egy előtérbe jutottunk, ahol ismét két személy várt ránk. A barna hajú, őszülő férfi szélesen elmosolyodott, amint észrevett bennünket. Mellette egy vörös hajú nő állt.

Kasiával megölelték egymást, amire rájöttem, kivel állunk szemben.

- Örülök, hogy eljöttél, drága Kasiám - üdvözölte a férfi barátnőmet, majd rám nézett. - És amint látom, elhoztad a barátnődet is. Légy üdvözölve nálunk, kisasszony.

- Seneca vagyok, uram. - Bólintottam mosolyogva. - Nagyon szép ez a hely.

- A báltermet még nem is láttátok - szólalt meg a vörös hajú nő. - Menjetek, és érezzétek jól magatokat.

Egy biccentés következtében elsiettünk az említett helyiség felé. Mindvégig ámultam a sok-sok pompán, az egész kastély hatalmas és lenyűgözően szép volt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen szép környezetben zajlik az Őszi Bál. Megérte eljönni.

A bálterem ajtaja előtt két őr állt, akik mosolyogva néztek rám. Én visszamosolyogtam rájuk, majd bólintottam egyet és kinyitották az ajtót. Az elénk táruló látvány lélegzetelállító volt. Mindenütt férfiak és hölgyek táncoltak, fiatalabbak és idősebbek is, és a terem végében ült két évfolyamtársam, és az én megmentőm. Mikor beléptünk minden szem ránk szegeződött.

Kasiával alig léptünk párat, egy szőke hajú srác már ott állt mellettünk és rögtön fel is kérte barátnőmet egy táncra. Többi ember erre abbahagyta a táncot, a zene lehalkult és a srác a terem közepébe vezetette. A jobb kezével megfogta Kasia derekát, a másikkal a kezét és egy lassú zene szólalt meg.

Mosolyogva figyeltem Kasiát, aki földöntúlian boldognak érezte magát, látszott rajta, hogy nincs ellenére a szőke hajú udvariassága. Egy gondterhelt sóhaj hagyta el a számat. Olyan jó lenne, ha én is találkozhatnék a „hercegemmel”, már ha létezik. Úgy tűnt, mintha meghallgatták volna a kérésemet a fentiek, mivel ebben a pillanatban egy fekete hajú fiú lépett be a bálterem ajtaján és felém vette az irányt. Ismerős volt, de csak akkor ismertem fel benne a fiút, akinek nekimentem, mikor megszólalt.

- Szabad egy táncra, hölgyem? - kérdezte mély bariton hangján, és lassan meghajolt. Magamban elmondtam egy „köszönömöt”, majd felnéztem a kedves fiúra.

- Örömmel - mosolyogtam halványan. Megfogta a kezemet, úgy vezetett a táncparkettre - mostanáig egy közeli asztalnál ülve figyeltem az eseményeket. - Nem gondoltam volna, hogy találkozunk. - Hangom kissé rekedt volt a hangos zenétől.

Féloldalas mosolyra húzta a száját, majd megfogta a derekamat, és közelebb húzott magához. Kezével megfogta az enyémet, és elkezdtük lágyan táncolni a lassú zenére. Olyan idillikus volt a hangulat. Tánc közben nem beszéltünk, inkább élveztük a pillanatot. Szerettem volna kérdezni tőle, de nem akartam, hogy megszűnjön a kettőnk közti tánc varázsa. Csendesen a vállára hajtottam a fejemet, s így táncoltunk tovább, míg véget nem ért ez a szám.

A zenekar lassan a szünethez készülődött, míg a vendégek hol a frissítőknél, hol pedig valamelyik fal mentén beszélgettek. Velük szemben hatalmas üvegajtók nyíltak egy széles erkélyre, amelyet a parkban égő fáklyák sora, és a bentről kiszűrődő gyertyák fénye világított meg.

- Kisétálunk az erkélyre, amíg nem kezdődik el a tánc? - fordult felém, mire mosolyogva bólintottam.

- Azt hiszem, jólesne egy kis friss levegő - mondtam halvány mosollyal az arcomon.

Egészen kimelegedtem a táncban, illetve a bálteremben is meleg volt, mivel egész nap érte a nap, és a csukott ajtók miatt megállt benne a fülledt levegő.

Ahogy átsétálva a termen kiléptünk az erkélyre, boldogan szippantottam bele az esti, hűvös levegőbe. Egy kis szellő is fújt, ami azonnal belekapott félig leengedett hajamba - tincseim egy részét a fejem tetején feltűztem, míg a többit hagytam, hogy a vállamra hulljanak.

Miközben az erkély korlátjánál álltunk, éreztem, hogy a srác - akinek még mindig nem tudom a nevét - eléggé feltűnően bámult. Behunyt szemmel fordítottam fejemet a szélnek, ajkaimat pedig kicsit szétnyitottam, hogy azokon keresztül kortyoljak bele a levegőbe. Olyan gyönyörűnek talált, hogy ha nincs mögöttünk a társaság a bálteremben, azon nyomban magához ránt, és megcsókol. Viszont ezt nem tehette meg, ezért nekidőlt a korlátnak, és szótlanul figyelt.

Egy ideig egyikünk sem szólt, bent a teremben persze egyre nagyobb lett a hangzavar, és még a zenekar is játszani kezdett. Különböző keringők, vagy menüettek dallamai szálltak felénk, és mintha egy mazurka kicsit gyorsabb futamai is felcsendültek volna. Mindegyik előtt a fekete hajú fiú úgy döntött, hogy ismét felkér táncolni, de végül mégis inkább hallgatott. Túlságosan szép volt a pillanat, ahogy egymás mellett álltunk és némán figyeltük egymást.

- Amikor megláttalak az utcán ebben a báli ruhában - mért végig kicsit feltűnően a fiú - reméltem, hogy itt újra találkozunk, Seneca. - Lágyan ejtette ki a nevemet, amitől megborzongtam.

- Hasonlóan voltam vele, ö… - megakadtam, mire kisegített.

- Evan - felelte halvány mosollyal. - Evan Jonshe. - Amint kiejtette a nevét, a vér megfagyott az ereimben. Ezt nem hiszem el! Az nem lehet! Ugye ez csak egy rossz álom, amiből nemsokára felébredek? - rémültté vált a tekintetem, s eközben hátráltam egyet.

- Valami baj van? - kérdezte Evan aggódó tekintettel. Kék szemeiben láttam saját kétségbeesésem. Képtelen voltam elhinni; s eddig miért nem jöttem rá. Teljes mértékben hasonlít Rá…

- Nekem… mennem kell - válaszoltam zaklatottan.

- De hiszen… - nem hagytam, hogy befejezze, gyorsan hátat fordítottam neki, és elsiettem a közeléből. Nagyon össze voltam zavarodva, minél hamarabb haza akarok menni. Ennyi elég volt ebből a bálból, pedig olyan jól indult - sóhajtottam.

A bálteremben Kasiát kerestem a tekintetemmel, aki szemmel láthatóan jól érezte magát a szőke fiúval. Nem akartam megzavarni őket, így mikor észrevett, intettem és eljöttem. Távol akartam lennni Evantől.

4. fejezet: Fájdalmas emlék

’Szótlanul hallgatom a víz csobogását, s mint mindig, akkor is attól vártam, hogy megnyugtasson. Általában elég csak becsuknom a szemem, hogy úgy hallgassam, ahogy lassan folyik a víz a kis szökőkútban, és rögtön megnyugszom, de akkor, abban a pillanatban még az sem volt elég.

Mérges voltam, magam sem tudom miért, hiszen ebben a helyzetben inkább szomorúnak kellett volna lennem, de semmiképp sem dühösnek.

Nyugtató szavakat suttogtam, hátha az bejön, de az sem használt semmit. Egyszerűen nem értettem magam. Hogy lehet az, hogy engem, a megfontolt, nyugodt lányt ennyire felidegesítse egy egyszerű tény, amit már rég el kellett volna fogadnom? Ez van, és kész, nem lehet rajta változtatni. Az élet megy tovább, nekem is tovább kell léptem, nem élhetek mindig a múltban.

Nem teszek még ezzel is a kedvére. Csak azért is tovább fogok lépni, és nem gondolok többé rá - egy ideig úgysem fogom látni, itt a nagy lehetőség arra, hogy megutáljam. Lehet, hogy most még szeretem, de egy nap - talán egy hét múlva, de lehet, hogy csak évek múltán - biztos vagyok benne, hogy képes leszek szívből gyűlölni őt. Mert megérdemli, hogy utáljam, ahogy én is azt, hogy elfelejtsem.

Tudom, hogy nem lesz könnyű, mert még élesen él az emlékeimben az a semmit mondó arc, amivel nem olyan rég nézett rám. Az arc, ami sokáig fog kísérteni, de nekem akkor is tovább kell küzdenem, mert nem adhatom fel csak azért, mert ő itt hagyott engem.

Nehezemre esett nem rögtön utána futni, és bocsánatért esedezni, még akkor is, ha nem tudom, mit vétettem ellene, de összeszedtem minden erőmet, és nem szóltam utána. Az ő döntése volt, hiszen tisztán a szemembe mondta, hogy már nem szeret, ezért felejtsem el.

Mindez alig fél órája történt. Reggel még csak nem is sejtettem, hogy valami olyan fog történni az életemben, ami teljesen megváltoztat. Minden olyan volt, mint szokott, talán még túl átlagosnak is tűnt. Szombat volt, ráadásul a nyári szünet első napja, így még csak az iskola miatt sem kellett aggódnom. Természetes volt hát, hogy vidáman néztem elébe az újabb napnak.

Vigyorogva öltöztem fel, készültem el, majd mikor kaptam tőle egy SMS-t, rögtön elindultam a megbeszélt helyre, ahova írta, hogy találkozzunk. Csak mikor már odaértem, vettem észre, hogy ez a nap mégsem olyan átlagos, mint ahogy indult, de nem jó értelemben. A mosoly, amivel az arcán általában fogadni szokott, nem ült az arcán, helyette semmit mondó tekintettel intett, hogy menjek közelebb. Zavartan léptem oda elé, de ő mit sem törődve velem sóhajtott egyet, s csak utána szólalt meg.

- Vége. - A hangja mély volt, és csak úgy, mint az arca, semmit sem árult el. Mintha csak egy rossz drámába csöppentem volna, úgy éreztem magam. Vagy inkább egy rossz álom? Igen, inkább álom… hiszen lehetetlen volt, hogy pont most szakítsunk, hiszen végre minden rendben volt köztünk. Semmi olyan nem történt, ami miatt ezt mondhatta volna. Akkor… mégis… miért?

- Miért? - a torkom kiszáradt, csak nehezen tudtam kipréselni az ajkaim közül ezt az egy szót, de ezt is csak halkan, alig hallhatóan. Sírni akartam, de még azt sem tudtam. Mintha a könnyeim elapadtak volna, s hiába akartam, nem tudtam egyet sem előpréselni, akármennyire is szúrt a szemem.

- Már nem szeretlek, ennyi az egész - felelte egyszerűen, mintha csak az időjárást közölte volna velem. - Akkor szia. - Csak ennyit mondott, utána megfordult, és elment. Ez volt sokáig az utolsó beszélgetésünk, és én azt hittem, hogy végleg, többet nem is találkozunk, de szerintem ő is így volt ezzel.’

Azzal a tudattal fordított nekem hátat, hogy többé nem kell a döbbent, szomorú, vagy épp vidám arcomra néznie, és az utolsó beszélgetésünknek még az emlékét is kitörölve a tudatából vidám, mosolygós lánynak maradok meg; örökre csak emlékként.

Mind a ketten azt hittük, hogy nem fogunk találkozni többé, s lassan sikerült is teljesen elfelednünk egymást. Többé nem gondoltam rá úgy, mint egy fájdalmas emlékre, csupán egy régi ismerős volt, aki megtanított valami fontosra: hogy nem bízhatok az emberekben feltétel nélkül.

Hála neki tartózkodóvá váltam, és még ha nem is látszott meg rajtam, csak kevés ember volt, akiben tényleg megbíztam, akikre tényleg azt mondhattam, hogy a barátaim.

Mindehhez nem kellett más, csupán egy év. Egy év nélküle, mely bár eleinte szomorú és fájdalmas volt, ezt nem mutattam ki, de idővel a felszínes mosolygást igazi vette át. Mikor újra elérkezett a nyári szünet, egy pillanatra sem gondoltam rá. Új ember lettem, akit nem lehet ennyivel megbántani, s aki nem mutatja ki akárkinek a fájdalmát. Erősebbnek éreztem magam, mint valaha.

Kasia felháborodott hangja zökkentett vissza a jelenbe. Nem figyeltem arra, hogy mit mond, de szerintem nem is tudtam volna felfogni szavai értelmét. Egy kósza könnycsepp szántott végig arcomon, amit nem tudott hová tenni. Igaz én nem voltam benne biztos, hogy sírok, de ekkor hirtelen megszólalt:

- Mi történt? Miért sírsz?! - értetlenkedett a barna hajú.

- Sírok? - kérdeztem meglepődve, majd egyik kezemet az arcomhoz emeltem. Zavarodottan kellett tapasztalnom, hogy Kasiának igaza van. Arcom nedves volt a sós könnyektől, melyek a szememből patakzottak.

Nem akartam gyöngének tűnni, de képtelen voltam visszafojtani könnyeimet. Egy apró pillantást vetettem felé, amiből egyből megértett mindent. Szomorúságot tükröző szemeimből azonnal ki lehetett olvasni, mire vagy is éppen kire gondoltam az előbb. Idejött hozzám, és minden szó nélkül átölelt. Barátnőm együttérzésétől jobban sírni kezdtem, ki akartam magamból adni az összes elfojtott bánatot.

Hiszen már egy ideje próbálom kiverni őt a fejemből, erre… alig hogy megemlítette, elszakadt bennem valami. Óráknak tűnő pillanatokig öleltük egymást, mire egyszer csak feleszméltem, és óvatosan eltoltam magamtól. Láttam az arcán, hogy meg van lepve viselkedésemtől, de nem akartam semmit sem mondani.

Azt szerettem volna, ha ő is így tesz, de sajnálatomra, rövid ideig tartó hallgatás után, megszólalt. Már előre tudtam, hogy mit fog mondani nekem.

- Nem értelek, Sena… - kezdett bele bizonytalanul -, ha már elfelejtetted, miért van az, hogy néha ráz a zokogás, ha csak meghallod a nevét - mondta hangosan. Bevallom, én sem tudtam a választ.

Még ha nem is szeretem már, valamennyire hiányzik nekem. Fontos része volt az életemnek másfél évvel ezelőtt. Azt hittem, ő a lelki társam, aztán rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Pedig annyira tökéletes volt minden, ami hirtelen elveszett.

Hosszas csend telepedett ránk, szokatlanul hallgatag természetem eléggé kezdte zavarni a lányt. De mivel olyan megértő volt, mégsem tett semmilyen megjegyzést. Ezért is mérhetetlenül hálás vagyok, hogy ilyen. Azonban ahogy belegondoltam, próbálta elterelni a témát.

Arról kezdett el beszélni, milyen jól fog szórakozni az este. Te jó ég, jöttem rá a dologra, egy óra múlva kezdődik a bál! Hirtelen olyasmi történt, amire nem számítottam: fellelkesültem. Sosem hittem volna, hogy ilyen „állapotban” lelkes lehetek, de úgy látszik, meglepetést tudok okozni a lánynak… Nem hogy magamnak.

Azért furcsa, hogy ismét eluralkodott rajtam a szomorúság. A következő pillanatban viszont nyugalom árasztotta el a testemet, ami hihetetlen energiával töltött el. Rá kellett jönnöm, hogy nincs itt a szomorkodás ideje, amikor este kezdődik az őszi bál!

Már nincs sok idő hátra, gondoltam. Kasiára néztem, aki ugyancsak döbbenten pillantott rám, ahogyan pár perccel ezelőtt… Bizonyára meglepte újbóli lelkesedésem, nem ért semmit.

- Mire fel ez a hangulatváltozás? - nézett rám mosolyogva.

Szelíden vállat vontam, majd elmosolyodtam. De Kasia felvonta egyik szemöldökét. Gondolom, ezzel azt akarta érzékeltetni, hogy nem érti gondolkodásomat. Hát… van benne némi igazság. Én sem értem magamat, az a kiábrándító igazság.

Nem tudtam válaszolni, így erősen összpontosítottam arra, hogy tudja, mit érzek. A következő pillanatban furcsa dolog történt… Nem hittem volna, ha nem a saját szememmel látom. Kasia körül egyre több fény lebegett, és egyszer csak vakító fényesség tört ki a testemből felé.

Pillanatokig nem láttam semmit a hirtelen jött fényáradattól. Aztán szép lassan kinyitottam a szemeimet, és az a kép fogadott, ahogyan a szőkeség elhűlve néz rám.

- Te… ezt… ez meg mi volt? - szemei hatalmasra tágultak, úgy figyelt engem.

Megrántottam a vállamat, majd barátnőmre néztem, de... furcsa érzésem támadt. Láttam rajta, hogy valami nem stimmel.

- Kasia! Minden rendben? - tettem fel a kérdést, mire összeszűkűlt szemekkel fordult felém, ugyanis időközben kissé elfordult tőlem. Aztán ellágyult a tekintete.

- Ö... ami azt illeti, igen. - Felvontam egyik szemöldököm. - Meg tudlak érteni, Seneca - mondta együtt érző hangon. Kezdtem megrémülni a történtektől. Ezt... én tettem volna?

3. fejezet: Lázas készülődés

Jó sokáig aludtam reggel. Tizenegy óra volt, amikor felébredtem. Anya még javában aludt. Tehát betartja a sokáig alvás dolgot. Én lementem a nappaliba, és kiírtam egy cetlire: elmentem. Kasia házához siettem, ugyanis szó volt róla, hogy benézek előtte hozzájuk, s csak azután készülődünk a bálra. A lány bátyja nyitott ajtót, akinek barna haja, és kékesszürke szemei voltak.

Ledobtam magamat a kanapéra, majd vártam. Addig Jay - így hívták az egyetemi fiút -, szórakoztatott. Elbeszélgettem vele, míg a húga le nem jött. Akkor rámosolyogtam a fiúra, majd követve a lányt, felvonultunk barátnőm szobájába. Szerettem itt lenni, csak úgy áradt a szobából Kasia egész lénye. Le sem tagadhatná, hogy ez az ő személyre szabott birodalma.

Maga a szoba elég nagy, sőt, az övé a legnagyobb szoba a lakásban. Téglalap alakú, az ajtóval szemben lévő fal fehér, a többi halványlila. Az ajtóhoz jobbra sarokban van az ágya, a balban pedig egy íróasztal, mellette két könyvespolc. Az ágya mellett található a szekrénysor, amelyben a ruhái vannak, az ajtóval szemben pedig hatalmas ablakok.

A falakat rajzolt képek díszítik. Többségüket ő csinálta, de vannak olyanok is, amiket ajándékba kapott. Ja, és az ajtóhoz jobbra van egy asztal. Perpillanat azon hevernek a mai nap során előhalászott papirosok, amelyekben le van írva a terv. Ahogy elnézem, teljesen elfeledkezett róluk.

Felnéztem az egyik bekeretezett rajzra. A rajz festve volt, és minden részlete aprólékosan ki volt dolgozva. Három alakot ábrázolt. Az első közel volt, a második távolabb, a harmadik alaknak már csak a körvonalai látszódtak. Valami sivatagban lehettek, ahol éppen homokvihar volt. Egyből tudtam, ki csinálhatta. Nem sok rajzra mondok ilyet, de ez az egy számomra… fenomenális. Komolyan. Bár lehet, hogy csak a miatt érzem így, aki csinálta.

Bizonyára említettem, hogy ismertem régen egy furcsa lányt - akit Kiralla Brightnak hívnak -, és fantasztikusan jól tudott rajzolni, festeni… egyszóval kész művészlélek volt. Azonban csak nemrég értesültünk róla barátnőmmel, hogy elköltözött egy bentlakásos iskolába. De azért tartjuk a kapcsolatot.

Ahogy jól megnéztem a képet, halvány mosoly szökött az arcomra. De ahogy láttam, Kasia is hasonlóan cselekedett. Azonban megráztam a fejemet, hogy kiűzzem fejemből a kósza gondolatot. Inkább eltereltem a gondolataimat másfelé.

Visszagondoltam, és rájöttem, hogy egész jól elbeszélgettem Jayjel. Nagyon nyitott, s megértő jellem, így nem is volt annyira nehéz dolgom. Sokszor szoktam vele társalogni. Leginkább olyankor, amikor Kasiát szerelmi csalódás éri - gondolom rájöttetek, hogy ez elég gyakran előfordul -, és átjövök hozzájuk megvigasztalni a barna hajút. Persze ilyenkor nem bíztatásra vár, inkább csupán a lélekjelenlétemre.

Barátnőm észrevette, hogy elkalandoztam, így egyenesen engem kezdett el vizslatni. Igaz féloldalt álltam tőle, mégis éreztem magamon fürkésző tekintetét. Így rendeztem a gondolatokat a fejemben, úgy fordultam felé. Kasia arcvonásai megkeménykedtek, szemei komolyságot sugároztak.

- Tudod már, hogy lesz a hajad? - tette fel az eget rengetően fontos kérdést - legalábbis számára az, gondolom. Lemondóan sóhajtottam, arra gondolva, hogy a lány sosem változik. Mivel már kigondoltam, mit fogok kezdeni a hajammal, egyértelmű választ adtam.

- Egyszerűen leengedem - feleltem -, azt úgyis jobban szeretem.

- Remek ötlet - mosolygott rám. - Csodásan fogsz festeni.

Bevallom, halványlila gőzöm sincsen, honnan van ez a sok magabiztosság benne, de ha jól emlékszem, ez nem mindig volt így. Alsóban önbizalom hiányban szenvedett. Aztán ahogyan felnőtt, egyre magabiztosabb lett, így ért el odáig, ahol jelenleg is van.

Az elkövetkező pár óra azzal telt, hogy készülődtünk az őszi bálra. Leszaladtam a lépcsőn, és siettem a földszinti zuhanyzóba. Ledobáltam magamról mindent, majd beálltam a zuhany alá. Próbáltam sietni, de a hajammal nem lehetett. Hatszor kellett leöblítenem, mire biztosra vehettem, hogy már nincs benne hab.

Végül elkészültem, s törölközőbe csavart testtel és hajjal, bementem a lány szobájába. Út közben találkoztam Jayjel, aki egy mosollyal nyugtázta helyzetemet. Nem mindennapi látványt nyújthattam.

Barátnőm melletti szobában már tényleg ott volt a ruha és a hajszárító is. Kasia a saját szobájában várt, és már be is ment a fürdőbe. Igyekeztem kifésülni a gubancot a hajamból, de ez persze áldozattal járt. Azonban tűrtem.

Aztán jött a hajszárításos része a dolognak. Ez sokkal több időt vett igénybe. Már húsz perce szárítottam a hajam, ez alatt az idő alatt a lány is végzett és jött segíteni. Végül nagy nehezen befejezettnek nyilvánítottuk a hajszárítást. Felvettük a ruháinkat, majd beálltunk az egész alakos tükörbe, hogy szemügyre vehessük magunkat.

A tükörben ismerős látvány fogadott, mikor végignéztem magamon: ugyanaz az elragadó mosoly, amellyel idáig már sok fiút levettem a lábamról; azok a hatalmas, mandulavágású szemek… igézőek. Legalábbis többen mondták, hogy el lehet veszni a pillantásomban, de talán nem vagyok erről meggyőződve.

Kasia belém öntötte a lelket, akárhányszor megbillent az önbizalmam. Ezért a tettéért örökké hálás leszek neki, hogy mindig támogatott.

- Min merengtél el ennyire? - Kasia szavaira eszméltem fel.

A lányra néztem, szemei értetlenséget sugároztak. Gondolom, nem kellett neki sok idő, hogy rájöjjön - máshol járok lélekben. És ez nem tetszett neki. Mondjuk, én se örülnék annak, ha nem figyelnek rám, amikor éppen valami fontos dologról beszélek.

- Semmin - ráztam meg a fejemet. Nem akartam feleslegesen erről beszélni, de Kasia tekintete arra késztetett, hogy mondjam el a gondolataimat. Így inkább megadóan ránéztem.

- Jó, elmondom. Csak ne nézz így rám - mondtam egy kis gondolkodási idő után, mire egy ártatlan mosolyt kaptam válaszul. Tudta, hogy sikerrel járt. - Azon gondolkodtam, hogy te mindig bíztattál, amikor nem voltam teljesen biztos magamban… - adtam a lényegre törő választ.

Ekkor rájöttem, hogy nem kellett volna ezt mondanom, mert ezzel sikeresen eltereltem a figyelmét a bálról. Ha már itt tartunk… az őszi bál. Megfordult a fejemben egy pillanatra, hogy érdemes-e elmennem, de végül arra jutottam, hogy nem veszíthetek vele semmit. Tehát némi örömmel teli érzelemmel gondoltam bele a báli eseményekbe.

Az viszont jobb lenne, ha előre látnám a dolgokat, így nem kellene aggódnom előtte, hogy mi lesz majd. Ezért is tettem fel a kérdést:

- Szerinted lesznek ismerős arcok a bálon? - Kasia persze félreértett engem, mert elkezdett ódákat zengeni a nagybátyja fiáról - nem vérszerinti, hanem fogadott fiú. De egyáltalán nem bántam, sőt épp ellenkezőleg, minden egyes szavát érdeklődve hallgattam.

A fiú állítólag - Kasia szavaiból kivéve -, valamennyire hasonlít volt pasimra, Evan Jonshe-ra. De én nem hiszek ebben. Miért is nézne ki két idegen hasonlóan, akik nem ismerik egymást? Biztosan barátnőm így akarja elérni, hogy semmiképp ne gondoljam meg magamat. Nem zártam ki ezt a lehetőséget.

Tudniillik, halálosan szerettem a fiút, aki egy évnyi kapcsolat után bejelentette, hogy: vége. Ennyi volt. Rákérdeztem, hogy miért, amire bántó választ adott. Már nem szeretlek. Teljesen elmerültem az emlékben.